Mádai Attila, B612 Csillagvizsgáló

Egy ideális kezdő mechanika “nullkilóméteres” amatőrök számára (is)

Hadd kezdjem egy személyes jellegű bekezdéssel a cikket. Aki ismer, az tudja rólam, aki pedig nem, az esetleg korábbi cikkeim alapján sejtheti, hogy meglehetősen maximalista, sőt időnként már-már talán „faksznis” ember vagyok. Semmilyen értékelés vagy pontozás alkalmával sem szoktam maximum pontot adni, merthogy mindentől van jobb, mindenen lehet még javítani, csak még nem találtam meg, nem tudok róla – s ha majd rátalálok, akkor az nem fog beleférni a skálába. Így sokkal szigorúbb vagyok az értékeléseimben, és az általam közepesnek ítélt cuccoktól mások általában „el szoktak alélni”. Ezt azért fontos előre bocsájtanom, hogy az alábbi tesztem eredménye a helyére kerülhessen.

Az amatőrcsillagászati megfigyelőeszközök piacán (is) ma Kína egyeduralkodó, legalábbis ami a magas eladási számokat és az alacsony árakat illeti – természetesen a kettő kőkeményen összefügg. De a minőséggel már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Bár a „magasabb kínai árkategóriákban” az utóbbi években tapasztalható némi minőség-javulás, ez tagadhatatlan (de hosszú még az út…), ugyanakkor a belépő szintű eszközök továbbra is rendkívül szerény minőségben és kivitelben készülnek, és igaz ez a távcső-mechanikákra is. Tény, hogy a „jó” és „olcsó” fogalmak az esetek 99%-ban kizárják egymást (de nem csak Kínában), és ez tulajdonképpen rendben is van, hiszen a „jó” elkészítése gondosabb tervezést, precízebb technológiák alkalmazását, jobb anyagminőséget, nagyobb odafigyelést és átgondoltabb megoldásokat kíván a gyártás során, ami (majdnem) mindig több pénzbe kerül.

Épp ezért lehet üdítő színfolt a belépő szintű amatőrcsillagászati eszközök piacán a Vízi Péter által az idei, 2018-as MTT-n bemutatott, és az amatőrcsillagászat iránt érdeklődő kezdőknek szánt, Tóth János által gyártott „távcső-mechanika”. A sarki szatócsboltban is kapható vízcső szerelvényekből összeállított konstrukció – számomra legalábbis – első pillantásra meghökkentő, vagy még inkább megmosolyogtató különlegesség volt. S mivel a különlegességekre szinte mindig ráharapok (nagyon magasra értékelem az eredetiséget és az azt létrehozó kreativitást), így rögtön kölcsön is kértem az egyik típust Pétertől egy tesztelés erejéig. Így aztán kaptam is egy fehérre festett könyökelemből készített, ellensúly nélküli változatot azzal, hogy próbálgassam, és mondjam el neki a véleményemet. (Létezik ellensúlyos változat is; annak kipróbálására talán a későbbiekben kerülhet sor, vagy leteszteli majd más.)

A teszt – számomra is meglepően – annyira jól sikerült, és annyi tanulsággal szolgált, hogy úgy gondoltam, érdemes lenne a tapasztalataimat nem csak neki elmondanom, de másokkal is megosztani.
Amit viszont fontos már most a helyére tenni: nagyon sokan a távcsövük remegéséért a mechanikájuk gyengeségét okolják, pedig az esettek túlnyomó többségében (bár nem 100%-ban) ebben valójában a mechanika lába a hibás. Ez utóbbi problémakör egy külön cikket is megérdemelne, de most legyen elég csak annyi, hogy ne keverjük össze a kettőt: a jelen írás kizárólag a „vízvezeték-tengelykereszt” tulajdonságaira és gyakorlati használhatóságára fókuszál.

(Egyébiránt jómagam egy erős közepes minőségű Manfrotto Nat2 fotós tripodra, azaz háromlábú állványra szereltem fel a mechanikát, amivel egyész jó párost alkottak. Sok másik háromláb is megfelelő lehet, ettől vannak jobbak és rosszabbak is, de fontos, hogy kellően merev legyen.)

A belépő szintű kínai mechanikák első és legfontosabb problémája egyszer a kotyogás, lötyögés, remegés, míg máskor a megakadás, megszorulás, egyszóval a bizonytalanság érzése (vagy „másik irányból” a precizitás hiánya), valamint – nem ritkán – a teljesen kezdők tudásához képest bonyolult konstrukció. Aki ugyanis a „szabadkezes” binoklis nézelődések után kívánna eggyel tovább lépni a csillagászati megfigyelések útján, az nem biztos, hogy azonnal az – egyébként fotózáshoz nélkülözhetetlen – ekvatoriális mechanika pólusra állításával akarja az észlelésre szánt idejét eltölteni, vagy az osztott körök mibenlétében és használatában akarna elmélyülni, de legfőképpen nem akarja lakatosként állandóan szétszedni és javítgatni a mechanikáját. Ugyanakkor a Vízi-féle, vízvezeték-szerelvényekből összeállított mechanika felépítése végtelenül egyszerű, szinte nincs, ami mechanikus problémát okozhatna benne; ezért reménykedve kezdtem el a tesztelését.

A már fentebb említett jó öreg és viszonylag stabil, Manfrotto gyártmányú fényképezőgép-állványomra csavartam fel a könyököt az alaplapjában lévő szabványos fotó-menetét használva. Erre már egy régóta sarokba dobott, és nagyon (vagy inkább túlságosan is) fényerős, 80/400-as, igen erős színi hibával terhelt kínai SkyWatcher akromatikus „rich-field” refraktort szereltem fel. A felszereléshez prizmasínt használtam, mivel a cső kiegyensúlyozása itt nagyon fontos, és a sín előre-hátra mozgatásával ez könnyen beállítható, még az okulárcserék alkalmával is, ha szükséges. Így a könyök csatlakozólapjára legelőször is egy szabványos prizmasín-foglalatot kellett felszerelnem, mivel az nem tartozék (ezt nehezményeztem…). De feltettem továbbá egy zöld lézert is egy kollimációs gyűrűpárban a refraktor okulár-kihuzatán lévő foglalatba, ami később nagyon jó döntésnek bizonyult a használati komfortot illetően.

Az összeállítást követően először a fenti prizmasínben – teljesen kilazított magassági tengely mellett –egyensúlyi helyzetbe állítottam a tubust. A prizmasín rögzítése után a mechanika tengely-szorító nyelescsavarjainak beállításával kezdtem az észlelést: először teljesen meghúztam a nyeles szorító-csavarokat, majd csak annyira lazítottam meg őket, hogy mindkét tengely könnyű, de érzékelhető ellenállással finomat forogni tudjon. Ezzel nem csak a szükséges súrlódást állítottam be, de a tengely nem túl nagy, de sajnálatosan meglévő kotyogását is meg tudtam szüntetni, mindkét irányban. Természetesen nem lett „atom stabil” és „brutál merev”, de a rövid akromát jelentős színezése úgyse enged meg olyan nagy nagyítást, hogy a vízcső-könyök-mechanika flexibilitása zavaró mértékű mozgásokat okozna a látómezőben.

A mechanika használhatóságát a fenti 80/400-as akromátban egy 32mm-es TV Plössl (12,5x), egy 13mm-es TV Nagler (31x) és 4,7mm-es 52°-os Explore Scientific (85x) okulárral teszteltem, mindhárom esetben zenittükörrel. A 12,5x nagyítás ideális volt ebben az összeállításban, és a látómező is elég nagy volt ahhoz, hogy az optikai tengellyel párhuzamosított zöld lézer segítségével az égen szemre beállított keresett objektum a látómezőbe essen, még ha egy kezdő amatőrnek nem is sikerül elsőre pontosan eltalálni a lézerrel. A mechanika tengelyeinek súrlódását sikerült úgy beállítani, hogy a tubus könnyen forgatható legyen, ugyanakkor bármilyen pozícióban elengedve stabilan megtartsa irányát. Sajnos a súrlódást állító rögzítőcsavarok hosszú karos csavarok, és a magassági rögzítő csavar karja bizonyos pozícióban beakadhat a tubusba, de – Péter elmondása szerint – ezeket marokcsavarokra fogják cserélni; ezúton is támogatom a cserét.

A nagyítást kb. 30x-ra növelve a vízcsőkönyök még mindig eléggé meggyőzően tartotta a rövid csövet, és ott még az F/5-ös akromát is tolerálható képet produkált (bár a színezés lényegesen erősebbé vált).

A 85x nagyítás esetében viszont már igen zavaró volt a nagyon rövid akromát színezése, legfőképp a kiterjedtebb kontrasztos objektumokon (Hold, bolygók esetén), és már nem csak a látómező széle felé. Ugyanakkor ezzel a nagyítással már a mechanika flexibilitása is kezdett egyre zavaróbbá válni: a viszonylag kis átmérőjű teflon alátétek rugalmassága és a minimális holtjáték is érezhető mértékűvé erősödött a mechanika tartásán. De az teljességgel egyértelműen kijelenthető, hogy a vízvezetékkönyök jobban bírta a 100x-hoz közelítő nagyítást, mint a kaleidoszkóp… Azaz egy kicsit hosszabb, pl. 70/500-as akromáttal is még jól használható párost alkotna.

A fenti tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a SW 80/400-as (vagy egy 70/500-as) rövid akromát és a vízvezeték-szerelvény mechanika ereje, azaz használhatósága kb. egyszerre, szinkronban fogy el, mégpedig kb. 50…60x-os (a 70/500-zal maximum 100x-os) nagyítás környékén. Ez alatti nagyításokra még azt is megkockáztatom, hogy ideális párost alkotnak, kiegészítve egy zöld lézer pointerrel. Nekem legalábbis nagyon bejött a végtelenül egyszerű használata: kézzel a megfelelő irányba állítható, a követéshez sem kell semmilyen mechanizmus, simán kézzel tovább nyomható, nincs szükség rögzítésre, és a lézeres irányzékkal fél másodperc alatt beállítható egy kézben tartott csillagtérkép alapján bármire. A 46P/Wirtanen vizuális megfigyeléséhez például nem is tudom, létezik-e jobb összeállítás. A maximum környékén 1,5°-2° átmérőjű (legalábbis kifogástalan égen…) üstököst – térkép alapján – egyből megtaláltam a vízvezetéken ülő távcsővel és a rajta lévő lézerrel az érdi szutyokban, és a kómát gyönyörűen és hibátlanul mutatta az általam mindig szapult rövid SW cső. Erre kiválóan megfelelt ez a felszerelés.  De nagyobb nagyításokra igazából már sem a mechanika, sem a rajta lévő rövid akromát nem alkalmas.

Tehát összegezve: véleményem szerint javasolható, sőt kifejezetten melegen ajánlható átmenetet jelent ez a felszerelés az amatőrcsillagásszá válás legelső lépcsőfoka, azaz a szabadkezes, nyugágyas binoklizás és a nagyobb nagyításokat lehetővé tevő, komolyabb és nagyobb méretű távcsöves időszak között. De egy megfelelő, ügyes kis kiegyensúlyozó adapterrel a meglévő binokulárunkat is rátehetjük, ami így minőségi kategóriát ugrik az észleléstechnikát illetően: az eddig össze-vissza remegő, ugráló kép megáll!!! Ez már önmagában fantasztikus élmény, ami megéri egy vízvezetékkönyök árát. Ráadásul ez tényleg, akár szó szerint is tekinthető „hátizsákos felszerelésnek”: haladó amatőrök is a legkisebb izzadtság nélkül vihetik fel magukkal a Grossglockner-re, ahol egy kaleidoszkóp egy vízvezetékcsövön is szárnyakat kap…

Végül is, ahogy a művelt görög mondja:
highly recommended!!!